Egy hónap telt el azóta, hogy hazaérkeztem Finnországból. Indulásom előtt még gyorsan vonatoztam az országban mintegy 3000 kilométet, felnéztem a Lappföldre, meglátogattam egy sí-világkupa helyszínét, megnéztem Finnország régi és új fővárosát, sőt még egy börtön tövében is napoztam. Így tehát az utolsó napokban rengteg új élményt szetareztem, és arra is időm volt hosszú vonat útjaim során, hogy elgondolkozzak a finnek és Finnország 20. századi sikertörténetéről. Így a következő napokban, hetekben utolsó hónapom élményeit fogom leírni.

Az eddigiekhez hasonlóan folyamatosan reflektálni fogok a Magyarországra a finnek történetein keresztül. Célom, hogy nyelvrokonaink segítségével, az ő történetükkel végül közelebb kerüljünk egy kicsit a sajátunkhoz is. A feladat nem egyszerű, de remélem segítségemre leszel ebben Te is, nyájas olvasó.

3 komment

Címkék: én

Otthon lassan újra tojást lehet sütni a betonon, azonban Finnországban éppen a tavasz közepén járunk. (Legalábbis itt Tamperében, fenn északon még mindig van hó.) Esik az eső, zöldell a fű, sirályok repkednek, kacsák hápognak, egészen idilli állapot uralkodik egészen addig, míg el nem jön a takatalvi. Amely a második tél, hótábornok utolsó tombolása a végtelennek tűnő napok előtt.

Van egy majdnem két magyarországnyi terület Finnország dél-keleti határánál, amelynek neve Karélia. Ez a terület hosszú évszázadokon keresztül ütközőzóna volt Oroszország és a Svéd Birodalom között. Oroszország úgy tekinti Karéliát, hogy bizony az mindig is az Orosz Birodalom, korábban Novgorodi Nagyfejedelmség része volt, a finnek számára pedig Karélia történelmi finn terület, olyasmi, mint nekünk Erdély. Azonban a finnek lényegesen békésebb természetűek, mint mi, így csak kevesek régi mániája tankkal végigmenni Karélián, de azért nekik is van módszerük, hogy bosszantsák orosz szomszédaikat.

Május elseje gyakorlatilag a legnagyobb finn ünnep. Annyira nagy, hogy nem is fér el egy napra, ezért az egész már április 30-án elkezdődik. Sőt a legvérmesebb ünneplők az egész hetet a Vappu jegyében töltik (értsd: megállás nélkül isznak). Ezekben a napokban a finnek overállban piknikeznek, pezsgőt locsolva fürdőznek, teekkari sapkában buliznak és örülnek a tavasznak. Ez az egész hacacáré a vikingektől származik, és egy-két napra maguk a finnek is egészen vikingekké válnak ilyenkor.

Egy nép gondolkodásmódjáról, előítéleteiről és sztereotípiáiról sokat elárulnak a vicceik. A finnek viszonylag zárkózott, félénknek tűnő emberek és tele vannak komplexusokkal, amikor Svédországgal való kapcsolatukról kérdezzük őket. Emellett "hagyományosan" alkoholisták (Én ezt azért nem gondolom, legalábbis hozzánk, magyarokhoz képest nem kirívó az alkoholfogyasztás mértéke.). Nem csoda tehát, hogy vicceik is a fenti témákat ölelik fel. Nem leszek politikailag korrekt, fürödni fogok az előítéletekben. Sőt, még buzizni is fogok!

Bizonyára sok olyan dolog van, amely egy jól működő piacgazdaságban természetes, azonban egy átlagos, közép-kelet-európai országból jött ember számára mégis meglepő. A pénzkezelés Finnországban biztosan ilyen. A számlaadás vagy esetleg a bankkártya használat a finn kereskedőknem nem jelent valami ördögtől származó sötét mágiát, hanem a mindennapok részét képzi.

A cím akár egy Star Trek képregénynek is lehetne a címe, azonban meglepő módon a Media Policy and Economy című órámhoz kapcsolódik. A történet főszereplői Picard kapitány, egy intergalaktikus konfliktus és a hozzákapcsolódó gyenge fedősztori, no meg Mr. Nordenstreng, aki rácsodálkozik fejlett világunk különleges vívmányaira. A végén pedig még egy kevés Szomszédok is lesz. Ha érdekel, akkor mindenképp olvass tovább!

Remélem sok részes sorozat első fejezete ez. Szeretném megmutatni, hogy milyen is Finnország a sztereotípiákon túl. A hátralévő hetekben végigzongorázom rajta, hogy hogyan élnek, hogyan buliznak, mit csinálnak szabadidejükben, mi az amit nem szeretnek és mi az amit szeretnek a finnek. No persze ez is az előítéletek és sztereotípiák tengerében való fürdőzés, de talán mégis egy kicsit részletesebb annál, minthogy ezek az emberek szőkék és csöndesek, meg szeretik a metal zenét.

Ebben az első részben a legalapvetőbb emberi szükséglettel foglalkozom, az evéssel. Persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem vagyok a finn konyha szakavatott ismerője, valójában a közétkeztetés révén találkozom csak nap mint nap az itteni szakácsok sajátos ízvilágával. A fényképezőgépem sajnálatos összetörése miatt nem sok képpel tudom illusztrálni mesémet, de azért igyekezni fogok a valóságot nem túlzottan kiszínezni.

A blogom két hónapig tetszhalottként vészelte át a telet a számomra nehéz és gondterhes időket. Sokszor nehéz volt, mert 2000 kilométer távolság a szerettektől még akkor is nehéz, ha létezik Skype és webkamera. Mindenkinek megvan a maga csordája/falkája/társasága, akikkel jól érzi magát, akiket jólesik megölelni, akikkel jó kezet fogni vagy éppen meginni egy korsó sört. Persze az ember olyan állat, hogy új helyen is igyekszik magának falkát találni. Nem is panaszkodom, kedves emberekkel ismerkedtem meg és talán egy-két ismeretség megmarad miután hazamentem akkor is. Meglepő, hogy kik azok, akiket jobban megkedveltem. Első körben olyanokat, akik szintén magyarok. Nyilván ebben az esetben nincsenek nyelvi nehézségek és a kulturális különbségek is minimálisak (szintén szociológuspalánták, vagy nem is annyira palánták már). Ezek után azokat kedveltem meg könnyen, akik kultúrájukban közel állhatnak a miénkhez. Szándékosan nem írom, hogy a magyarhoz, hanem inkább a kelet-európai, posztszocialista államokban felnőtt emberek kultúrájáról beszélek. Bizonyos tekintetben elérte a szocializmus a nemzetköziség álmát. Mindannyian ismerjük a csehszlovák, lengyel és szovjet rajzfilmeket. Belénk ivódott, hogy a kommunizmus félelmetes dolog, a politikusok lopnak és korruptak, emellett pedig kicsit bizalmatlanul tekintünk Oroszországra. Majd falkán kívüli emberekkel is jóban lettem, például dél-koreaiakkal, olaszokkal, indiaiakkal. Persze ebben a felsorolásban Olaszország azért még ugyanannak az erdőnek a falkája. India és Dél-Korea viszont határozottan távoli falkákat alkotnak. Sőt India például egészen sokféle falkát foglal magába, annyira, hogy van köztük több gulya is.

Az elmúlt két hónapban jártam Lappföldön, Lettországban és Észtországban. Megnéztem Helsinkit, Jyväskylät, Hämenlinnát. Itt járt a két fontos B-m (barátnőm és bátyám). Összetörtem a fényképezőgépem, elszakítottam a nadrágom. Lőttem néhány nagy gólt, elkezdtem aktívan is foglalkozni a szakdogámmal. Néhányszor csalódtam magamban, de aztán megpróbáltam talpraállni. Ebben segítenek. Most folytatom a blogom. Van még rá másfél hónapom, ez elég lesz arra, hogy rendesen bemutassam milyen is az én Finnországom.

  

2 komment

Címkék: én

Kezdő blogíróként elkövettem az egyik legnagyobb hibát, amit lehetett. Méghozzá, hogy nem írtam rendszeresen. Pont akkor hagytam fel a csodás kis bejegyzéseimmel, amikor már kezdtem gyűjteni a lelkes olvasókat. Időközben rengeteg dolog történt, számomra különösen fontos, hogy betöltöttem 23. életévemet. Az első év, amikor tudom, hogy a szeptember már nem az iskolakezdésről fog szólni, hanem esetleg munkakeresésről vagy legalábbis munkakitalálásról. Emiatt azonban a legkevésbé sem aggódom jelenleg, ami természetesen a realitásérzékem elvesztésével is összefüggésbe hozható. Elvégre ilyen vészterhes időkben a munka nagy kincs, megtalálni rettentő nehéz, megtartani még nehezebb, de ez engem jelenleg nem érdekel. Sokkal izgalmasabb dologról fogok most írni. Ezen a héten van egy kurzusom Internet Governance címmel, amelyet Internet Irányításnak fordítanék. Arról beszélgetünk, hogy mégis irányítja-e valaki az internetet, lehet-e egyáltalán irányítani. Milyen új problémákat vet fel a a világháló, illetve valóban újak-e ezek a problémák? Ezt a bejegyzést több részesnek szánom, a mostani egy kis bevezető lesz.

PMirko 2009.01.26. 23:06

Bank job

Történt ugyanis, hogy 500 eurót szerettem volna felváltani kisebb címletekre. Gondolkodtam rajta, hogy majd vásárlásnál visszaadnak belőle, de elképzeltem a szituációt, ahogy a Rákóczi téri CBA-ban fizetnék fél kiló kenyérért, 20 deka sajtért és egy Soproniért egy 130 ezressel. Jobb esetben csak kiröhögnek, rosszabb esetben megvernek, elveszik a pénzem és kidobnak a boltból. Ezért azt az egyszerűnek tűnő utat választottam, hogy jól felváltom a pénzem egy bankban, hiszen ott úgyis van elég.

5 komment

Címkék: euró finnek

Azt hiszem ebből a kultúrsokk dologból lesz még jópár. Ha végre sikerül valakivel többről is beszélni, mint arról, hogy hol lesz az esti buli, akkor egész érdekes dolgok derülhetnek ki. Például, hogy mit gondol egy török a kurdokról vagy egy indiai Európáról. Erről fog szólni ez a mostani bejegyzés.

PMirko 2009.01.19. 09:54

Napkutyákat láttam

Ajjajaj. Nagyon elmaradtam. Rengeteg írni valóm lenne, azonban talán pont emiatt nem írtam. Azonban most igyekszem gyorsan bepótolni, hiszen mondanivalóm van egy szénásszekérnyivel. Elsőként szombati kirándulásról írok néhány szót, ahol egészen gyönyörű természeti jelenséget volt szerecsém megcsodálni. Ha érdekel, hogy mi is volt az, akkor kattints a továbbra!

A bábeli zűrzavar óta különböző nemzetiségűek találkozása mindig jár bizonyos problémákkal. Először is meg kell találnunk azt a közös nyelvet, amelyen mindannyian beszélünk vagy legalábbis képesek vagyunk megértetni magunkat. (Persze tudom, hogy a szeretet nyelve ilyen, azonban a szeretet nyelvén nehéz lenne ebédet kérnem a menzán.) Miután megtaláltuk a közös nyelvet, még ekkor sem lehetünk biztosak abban, hogy valóban fogjuk érteni egymást, tekintve hogy ugyanannak a szónak milliónyi kiejtése lehetséges. Igen, milliónyi, ezt higgyétek el nekem.

PMirko 2009.01.14. 10:16

Enumeráció

Külföldi cserediákként nem egyedül küzdök a finn oktatási rendszer viszontagságaival. Több száz Erasmus és mindenféle más programban résztvevő fiatal választotta Tamperét, hogy eltöltsön egy izgalmas, tanulásban és élményekben gazdag félévet. A külföldi cserediákok egyik fellegvára Lapinkaari, ahol én is lakom. Ez a belvárostól mintegy 15-20 percre fekvő kollégium, amelyet körülvesznek a tavak, panelházak és egy még azoknál is szebb hőerőmű. Nagyjából ez a város északi csücske, innen tovább már csak Finnország legnagyobb idősek otthona fekszik. Lapinkaariban rengeteg külföldi lakik, hogy pontosan mennyi, azt nem sikerült kideríteni, de 100-an azért lehetünk. Szűkebb pátriám a harmadik szint, ennek lakóit tudom kicsit tüzetesebben bemutatni. Arról nem sok fogalmam van, hogy a közvetlen jobb és bal szomszédom kik lehetnek. Annyit tudok, hogy lányok. Ezt is csak onnan, hogy a folyosóm egyedül vagyok fiú, így kizárásos alapon jutottam a fenti következtetésre. A folyosó örökmozgója és fő buli motorja Ezgé, egy kedves török lány, aki élelmiszeripari mérnök lesz, ha majd nagy lesz. Az ő visszahúzódóbb barátnője E., egy román lány a moldáv határ mellől. Róla sokat nem tudok, csak annyit, hogy keveset beszél és többnyire melankólikusnak tűnik. Bár ez még csak az első hét volt, így könnyen változhat a róla alkotott képem. Szintén a folyosón él Fatima, indiai lány. Az átlagnál kicsit idősebb és kicsit alacsonyabb. Jellegzetes tartozék fekete-piros pulóvere és sajátos akcentusa. Ő a Phd-ját végzi és írja itt, így legalább három évig fogja élvezni a finn vendégszeretet. Róla még azt is érdemes tudni, hogy szeret főzni és olyan kedves volt, hogy szombaton megkínált az általa készített rizzsel és hallal.

Más folyosón, de ugyancsak a szinten lakik két orosz lány, egyenesen Moszkvából. Kettejük közül Alina (nagyon magas, nagyon szőke) a társaságibb lény. Valószínűleg a legismertebb cserediákok közé tartozik. Ő minden buli elmaradhatatlan kelléke és emellett kissé kurvás öltözködésével is szereti felhívni magára a figyelmet. (Remélem nem olvassa a blogot és nem tud magyarul.) A két orosz hölgyemény egyébként valamiféle üzleti tanulmányokat végez. Ez meglehetősen divatos a külföldiek között, sokan vannak akik hasonló szakon töltik felesleges szabadidejüket. A folyosómon lévő török lány jó barátnője Nikoletta Görögországból, igazi déli szépség, fekete, hullámos haj, sötét barna szem, sok mosoly. Kedves lány, mindig van kedve beszélgetni, ezenfelül ő is a bulizós vonalat képviseli. Ahogy honfitársa is (sajnos a nevére hirtelen nem emlékszem). Kívülről semmi görögös nincs benne, azonban ugyancsak vidám, kedves lány. Lett és litván hölgyek is laknak a szinten. A lett valójában orosz, a litván nem. Mindketten kedvesek, beszélgetősek és ki tudja mit tanulnak.

Egy egészen komoly francia légió is képviselteti magát a koliban. Rengetegen vannak, jól is érzik magukat egymás között. Ők úgy tűnik viszonylag zárt világot alkotnak. Sokan közülük egészen meglepően beszélnek angolul (értsd: érthetetlenül), ezért nem is nagyon erőltetik. Talán ez is a francia büszkeség egy megnyilvánulása. Elvégre, ha valaki beszélni akar velük, tanuljon meg franciául. Van néhány németünk is, akik közül Thomas a nagy dumás, csjózós Don Juan. Szeret focizni, sört inni, szóval kedves és szimpatikus. Van még a szinten más német is, de őt egyszer láttam és akkor is Thomassal illetve egy svájci, de németajkú sráccal beszélgetett.

Az általam adott kép rendkívül töredékes, csupán felsorolás szintjén elmondom, hogy vannak még itt hollandok, kínaiak (ők természetesen sokan), dél-koreaiak, japánok, kenyaiak, lengyelek, osztrákok, amerikaiak, mexikóiak, spanyolok, olaszok és nyilván még sok-sok nemzetbéli, akikkel eddig nem találkoztam.

De persze mi magyarok sem hiányozhatunk, hatan biztosan vagyunk, akiket én ismerek, de könnyen lehet, hogy megbújik még néhány honfitársunk az itteni egyetemek hallgatói közt.

Így ez a nemzetközi csapat indult neki a félévnek. Rengeteg egymásnak ismeretlen fiatal, akiknek komoly céljuk, hogy megismerjék egymást, Finnországot, vagy csak bulizzanak egy jót fél éven keresztül.

3 komment

Címkék: erasmus

Mielőtt megérkeztem Finnországba azt gondoltam, hogy a finn egy rendkívül pedáns nép. Mindent időre megcsinál, mindent szépen rendben tart. Első itt töltött napomon azonban kezdett a oszladozni ez a jótékony előfeltevésem. Az egyetemre beérve mindenféle lapokat kitöltöttem, majd szerettem volna megszerezni a Learning agreementet (Ez egy háromoldalú szerződés az otthoni egyetemem, itteni egyetemem és köztem, hogy tanulni fogok). Azért lett vonla számomra szükséges, mert enélkül nehezen fogom megkapni az ösztöndíjam teljes összegét. Normális esetben nekik vissza kellett volna küldeniük postafordultával még novemberben. Ehhez képest fogalmuk nincs, hová tűnhetett az én papirosom, de láthatóan olyan nagyon nem is tartották ezt fontosnak. Majd több verziót is hallottam, hogy ez hol lehet. Ahelyett, hogy nyomozgatnám inkább újat készítettem, ez az egyszerűbb megoldás.

A következő meglepetés a tanszéki eligazításon ért. Az hagyján, hogy a honlapon össze-vissza vannak feltüntetve a meghirdetett kurzusok, de még a tanszéki titkárnak is csekély fogalma van róla, hogy mi lesz és mikor illetve hogyan tudunk rá jelentkezni. Elmondták, hogy a Nettiopsun (Ez a helyi ETR vagy Neptun. Még kevésbé járatosak kedvéért egy olyan rendszer, ahol az interneten keresztül tudjuk intézni tanulmányi ügyeinket.) (Legesleggyengébbek kedvéért: Az internet egy olyan hálózat, amely az egész világot összeköti egymással elektromos dróton keresztül. Erről némi ismeretterjesztőt tart az érdeklődőknek Vágási Feri itt.) keresztül talán fel tudjuk venni a tárgyainkat, talán nem. Ugyanis többnyire nincsenek meghirdetve. Viszont ne aggódjunk, mert a küföldieknek szóló honlapon nagyjából rajta van minden. Ha valami érdekel minket, akkor csak írjunk a tanárnak egy emailt és ő majd feltesz minket. Persze, ez így nagyszerű lenne. Írtunk is emailt a tanárnak egy tárgyból, mire ő rögtön közölte, hogy csak a Nettiopsun keresztül tudja elfogadni a jelentkezést. Bájos. Ezek után már meg sem lepődtem rajta, hogy több óra, amely erre a negyedévre volt meghirdetve hirtelen átvándorolt a következő negyedévre és azon sem csodálkoztam különösebben, hogy sikeresen az összes órát 12-14 óra közé szervezték, nehogy véletlenül a szerencsétlen Erasmus hallgató el tudjon járni 3-nál többre. Így szeretnék adományozni egy piros pontot az ELTE TÁTK oktatásszervezőinek, mert van, amiben a fejlett világ előtt járunk!

Zárásként még annyit, hogyha valaki itt tanulna Tamperében, a legkevésbé se lepődjön meg rajta, ha az egészre meghirdetett órái nem kezdődnek el negyed előtt. Az akadémiai öt percet itt rendkívül tágan értelmezik. Summa summarum, nyugaton (értsd: itt északon, de tőlünk gazdasági értelemben nyugaton) is vannak homokszemek a gépezetben. Persze sok dologban előttünk járnak, de jellemző módon én inkább a negatívumokkal kezdtem, nehogy még elbízzák magukat.

PMirko 2009.01.09. 22:30

Propozíció

Rengeteg inger ér nap mint nap, amelyeket szívesen elmesélnék, azonban mégsem kezdhetem az egész történetet a közepén. Úgyhogy most megpróbálom valahogy megtervezni a dramaturgiáját annak, ahogy a következő néhány hónapot leírom. Persze kezdehetném az egész történetet a mai naptól is, de inkább hagyományosabb szerkezetet választom. Így az egész kezdődjön ott, hogy imbolyog a Finnair AY 768A járata Helsinki fölött, ahol is ülök az ablak mellett, könyvet olvasok, miközben szemem sarkából figyelem, hogy a mellettem ülő szörös orosz nemzetiségű úriember hogyan végez komplett fürdést egy frissítő kendővel. A külső hőmérséklet -6 Celsius fok, a helyi idő 22.56, fehérlik a táj, élesen bedől a repülőgép, egy kis keresgélés után rááll a leszállópálya síkjára és ijesztően elkezdünk közeledni a földhöz. Ezután a leszállás simán megmegy és pár perc múlva Finnország földjét nyomom a magam 70 kilójával. A poggyászom gyorsan megvan, majd a csomagkiadó teremben várom a düsseldorfi gépet, amellyel Niki, egy másik magyar erasmusos diák fog érkezni. Itt ér az első kultúrsokk. A finnek egészen csendben, teljesen fegyelmezzetten, mindenféle toalkodás nélkül képesek ezt a csomagkiadás-elvételt intézni. Nagyjából ezt olyan csendben teszik, minthogyha valami megszentelt helyen járkálnának. Egyetlen hangos, kelet-német fizimiskájú, ujjatlan pólós férfi van csak, aki hangoskodik. De a finnek jóindulatóan csak mosolyognak kicsit és inkább észre sem veszik.

Repülőtéren aludni meglehetősen kényelmetlen. Szerintem meglehetősen lehetetlen is. Azonban van valami különleges olyan helyeken járkálni éjszaka egyedül, ahol napközben százak és ezrek fordulnak meg. Ezen az éjszakán keveset alszom végül, majd reggel 6 óra 40 perckor elindulunk Tamperébe. Egy röpke három órás út végén megérkezünk Finnország Szílicium-völgyébe, amely a harmadik legnagyobb város itt, és a legnagyobb Skadináviában azok közül, amelyek nem a tenger partáj fekszenek. Bár itt gyorsan meg kell jegyeznem, hogy az Európai Unió szerint nem is város Tampere, mert alacsonyabb a népsűrűsége, mint egy városnak lehet. Így január 7-én 10 órakor kezdődik el az az élet, amelyet májusig élni fogok.

 

PMirko 2009.01.08. 22:33

Lectori salutem

Ez a blog leginkább azokról az élményeimről fog szólni, amelyeket öt hónap alatt szerzek Finnországban, azon belül is többnyire Tampere városában. A helyi egyetemen tanulok Erasmus ösztöndíjjal médiához kapcsolódó dolgokat, amelyek talán némiképp újak lesznek számomra, hiszen otthon szociológiát tanulok.

A posztokban igyekezni fogok minél több hasznos információt adni, hátha valakit ugyanide vetne a sors, de emellett szeretném bemutatni azt a

süti beállítások módosítása